Amikor a magyarság keletről (több hullámban) beköltözött (vagy visszaköltözött – kinek hogyan tetszik!) a Kárpát-medencébe, az európaiak szemében félelmetes haderővel rendelkezett. Féltek is tőlük rendesen, erre utal, hogy egyes nyugati országokban a keresztény papok úgy imádkoztak, hogy „a magyarok nyilaitól, ments meg Uram minket!” Lehetet valami alapja a dolognak, hiszen a kalandozók nemcsak jól ülték meg a lovat, hanem a hosszú vándorlások során az íjjal és a többi akkoriban használatos fegyverrel is rendesen megtanultak bánni. Olvastam valahol, hogy ezekkel az íjjakkal kilőtt nyílvesszők szinte elsötétítették az eget, ráadásul nem egy fel volt szerelve valami apró kis kütyüvel, ami repülés közben éles süvítő hangot adott ki.

Tényleg félelmetes dolog lehetett.

Van, akikben a régi félelem máig is él. Valószínűleg ezzel magyarázható például, hogy Glatz Ferenc történész, aki korábban (1996-tól 2002-ig) a „Magyar” (?) „Tudományos” Akadémia elnöke illetve, azt megelőzően pedig 1963 és 1965 között az ELTE függetlenített KISZ-titkára, később pedig az általa igazgatott Történettudományi Intézet párttitkára is volt, azt írja egy tanulmányában: „A magyar embernek évszázadnyi időbe tellett, amíg a lovaglástól elgörbült lábával megtanulta az eke utáni egyenes testtartást, és leszokott arról, hogy gyönyörűségét lelje az asszonyok és a gyermekek lemészárlásában.” (A magyarok krónikája, Budapest, 1996. 9. oldal.) Ilyen „komoly” dolgokat tanulnak/tanítanak még ma is, két évtizeddel a rendszerváltás után Magyarországon!

Glatz Ferenc történész nyilván nem sok időt tölthetett az elmúlt évtizedekben lovak közelében. A komoly kutatómunka, a folytonos politizálás, a közéleti szereplés, a párttevékenység, a protokoll aligha tette számára lehetővé, hogy megfigyelje a lovakat és lovasaikat. Arra már nem is merünk gondolni, mi lenne, ha egy ilyen komoly kutató, nem mellesleg „Széchenyi-díjas történész, egyetemi tanár” megfogadná az okos tanácsot és mondjuk valahol keleten, ahol az emberek még most is idejük jelentős részét nyeregben töltik, megfigyelné melyikőjüknek van görbébb lába. Persze az sem baj, ha mostani szokás szerint, nem ül sem vonatra, sem repülőre, de még kocsiba sem vágja magát, hanem megnéz néhány az adott helyszínen készült fénykép, vagy filmfelvételt.

A távoli füves pusztaságokon (vagy ha úgy jobban tetszik – az ázsiai sztyeppén) ma is élnek (ha már nem is nomád, de még mindig) lovas népek. Ezek úgy ülnek a paripáikon, mint a cövek! Hogy, hogy nem, nem görbült el a lábuk a sok lovaglástól, a tartásuk is egyenes, mi több délceg! Tessék csak megnézni például ezt a filmet itten: http://www.youtube.com/watch?v=5WxLJU8qR8A&feature=related. Ez persze nem egy dokumentumfilm mondhatja bárki, de aki itt él keleten az elég gyakran találkozik hasonló figurákkal, mint akik a filmben szerepelnek, és tudja a valóság sem sokkal másabb. Persze könnyű a budapesti íróasztal mellett kiötölni a sok baromságot és holmi vérszomjas gonoszságot vizionálni oda, ahol nem is volt. Vagy legalábbis nem úgy volt, mint a tudós úrnak (mit nem mondok: elvtársnak!) méltóztatott leírni. Mert leírta, persze, hogy leírta. Nyilván komolyan is gondolta, hiszen ma ez a divat, az érvényesülés szükségessé teszi, hogy bizonyos emberek ilyeneket írjanak.

Szerencsére egyre többen vannak, akik ma már nem hiszik el az ilyen rágalmakat a magyarságról…

Én sem hiszem, sőt meg vagyok győződve róla, hogy – nem csak ebben az eszmefuttatásában, de munkásságának túlnyomó részében is Glatz Ferenc– hazugságokat állít. Azt is tudom, hogy miért. De ez már egy másik téma. Piszkos, mocskos politika. Jómagam viszont politikával már nem foglalkozom, elég volt, ami volt. Most már sokkal jobban érdekel a magyarság, az elfeledett keleti magyarság sorsa, története. Azt kutatom, persze nem mehet el az ember szó nélkül az ilyen megállapítások mellett sem. Főleg, ha tudja, hogy a keleti források egészen mást mondanak, mint Glatz Ferenc „Széchenyi-díjas” történész, egyetemi tanár, az MTA egykori elnöke. Jómagam a keleti forrásokat, az arab-perzsa muszlim szerzőket sokkal-sokkal megbízhatóbbnak tartom, mint ez a magyarországi (már csak az említett politikai pályafutása, szerepvállalása miatt is) teljesen hiteltelen embert.

Például Ibn Ruszta, Al-álák an-nafísza című hatalmas, lexikonszerű művének hetedik könyvében földrajzi és néprajzi leírásokat ad, értékes adatokat közöl a magyarok keleten vándorló őseiről. Munkáját 903-920 között írta, ebben beszámol róla, hogy: „(Ezek) a magyarok szemrevaló, szép külsejű emberek, nagytestűek, vagyonosak és szembetűnően gazdagok, amit kereskedelmüknek köszönhetnek. Ruhájuk brokátból készült. Fegyvereik ezüsttel vannak kiverve és gyöngyökkel berakottak.” Jákút ar-Rúmi muszlim tudós, geográfus (1179-1229) szerint a magyarok „igen vakmerőek”. Gardézi (Gardizi) a magyarokról azt írja, hogy szép megjelenésűek. Ruházatuk színes selyem szövetből készült, fegyverzetük ezüsttel bevont, pompát kedvelők és gyakran rontanak a szlávokra.”

Tovább folytatva a felsorolást: Makdiszi (966) szerint a „magyarok a türkök egy lovas különítménye”, Hayyan (megh. 1076) szerint „a magyar félelmetes nép… hét vezér alá tartoznak…” Hudúd al-Álamnál pedig ezt olvassuk: „A madzsarik nagyon gazdag emberek…szemrevalók és félelmetesek. Az összes körülöttük lakó pogányokkal háborúskodnak, és a magyarok szoktak győzni…”

Marvazi (1120) őseinkről azt írja: „A magyarok a türkök egy törzse… szemrevaló és szép külsejű emberek és nagy testűek. Vagyonosak és szembetűnően gazdagok, amit elsősorban kereskedelmüknek köszönhetnek…”

Ibn Rusztánál (930 körül) pedig azt olvashatjuk például, hogy vándorlásaik közben „a magyaroknak sátraik vannak, és együtt vonulnak a takarmánnyal, valamint a zöld vegetációval”, Ibn Hajján egyebek mellett megjegyzi, hogy az állataikat legeltető magyarok „jurtákban szétszórva élnek”. Bölcs Leó bizánci császár szerint „a magyarok lovaikat béklyóba verve sátraik mellett tartják”; a magyarok jurtáit „türk sátor” néven nevezi. A magyarok sátrát Jakubi 891-ben így jellemezi: „a török gubba (jurta kupola), hajlított bordázatú, ló- és ökörbőrből készült szíjak fogják össze és nemezzel van befedve”.

A jurta, vagy „yurt” ősi török szó, jelentése: „ház”, „otthon”, „haza”. Ezt, a sátorféleséget az Ázsia középtengelyében húzódó sztyeppe övezet (füves pusztaság) természeti viszonyainak megfelelően a nagyállattartó lovas népek élettapasztalata formálta ki; igényeiknek megfelelően alakult és az ázsiai puszták szélsőséges természeti viszonyaiban tökéletesen megfelelt a célnak. Elterjedése egybeesett a lovak használatával. Ősi és mai előfordulásában a Kínai Nagy Faltól egészen a Kárpát-medencéig ott terjedt el, ahova nagyállattartó népek érkeztek. Al-Bakri a 11. században „a magyarok sátrairól és házairól” így emlékezik meg: „a magyar olyan nép, melynek jurtáik… sok lovuk, lábasjószáguk és jó szántóföldjeik vannak…” Ibn Ruszta pedig kupola alakú sátrakról és kerekded kunyhókról” ír…

A „Dzsajháni-hagyomány” több szövege is megemlíti, hogy „a magyarok nagyon gazdag emberek”, illetve „vagyonosak és szembetűnően gazdagok”. Bölcs Leó császár kiemeli, hogy a magyarok a „perzsa-arab divatot utánozzák”; ezt erősíti meg Ibn Ruszta is, aki szerint a ruházatuk hasonló a muszlimok ruházathoz! A magyarok jólöltözöttsége messze földön híres volt, ezt Gardézi írta 920 táján. A magyarok már akkoriban is viseltek a felső ruhájuk alatt fehérneműt, amikor az Európa nyugati felén még nem volt általános. Ibn Ruszta leírja, hogy „a magyarok selyembrokátot, szőtteseket és más bizánci iparcikkeket vásárolnak a bizánciaktól”. Gardézi a köznép „kendervászonból, lenvászonból, bőrből, prémből és nemezből” készült ruháit említi.

A magyarság tehát nem egy szedett-vedett csürhe, egy görbelábú rablóhorda volt. Mint ahogy a keleten maradt magyar törzsek és rokon népek sem voltak azok. Ha olyan lettek volna, mint amilyennek Glatz úr leírja őket, nyilván nem tudtak volna gyökeret verni, illetve új államot létrehozni a Kárpát-medencében. A magyarság ellenfelei, ellenségei persze nagy előszeretettel írtak hasonlókat a magyarságról, mint Glatz Ferenc. Regino német krónikás is hasonlóképpen vélekedik: a magyarok nyers húst esznek, vért isznak és az ellenség szívét kitépik… és így tovább! A Metzi Évkönyvek is hasonlóan „jólértesült” a magyarokról, akik szerinte „nem emberek, de vadállatok módjára élnek”. Aventínus szerint pedig „a megölt ellenség hasát felvágják, szívét megeszik, vérét megisszák, holttestek fölött lakmároznak és ugyanilyen vadak nőik is”. Ezeket a képtelenségeket ismétli meg az Auctuarium Gartense, a Szent Trudperti Évkönyvek, az Actus Brunwilerensis, a Nagy Belga Krónika, valamint Saxo évkönyvíró és Brémai Ádám is. Liudprand pedig a Merseburg melletti csatáról (933) szóló tudósításában ocsmánynak és ördöginek nevezi a magyarok „hui, hui” csatakiáltását.

Ennyire féltek a magyarok nyilaitól…

Keleti harcmodoról az alábbi videók megtekintése után lehet némi fogalma az embernek:

http://www.youtube.com/watch?v=3-lvd6nszJU&feature=related

http://www.youtube.com/watch?v=8Hz2BgpVOQo&feature=related

http://www.youtube.com/watch?v=qxkxPsNkJ_w&feature=related

A keleti népek életmódját, mindenapjait pedig ezek a felvételek mutatják be, illetve érzékeltetik leginkább:

http://www.youtube.com/watch?v=cENgOJGe5fo&feature=related

http://www.youtube.com/watch?v=kOhZUR1Y5u8&feature=related

http://www.youtube.com/watch?v=dU0TxktRBm4&feature=related

http://www.youtube.com/watch?v=1LxkzHLWom8&feature=related