Éppen tegnap írtam másutt, egy másik témával kapcsolatosan (itt http://receptjeink.blogspot.com/2011/06/mi-mamaliga.html) , hogy a keleti magyarság életének, történetének kutatójaként gyakran találkozik az ember elgondolkodtató dolgokkal, hasonlóságokkal. Ez utóbbi alatt például nemcsak a magyar és a török nyelvekben található hasonló (vagy teljesen azonos) szavakra, kifejezésekre gondolok, hanem azok jelentésére, tartalmára is. A hétköznapi beszéd során gyakran észre sem vesszük ezeket a hasonlóságokat, vagy, hogy egy-egy szó azonos tartalmat jelent/jelenthet. Ilyen érdekes szó itt Törökországban például a mamaliga, vagy momaliga, ami nem más, mint kukoricakása.”

Tulajdonképpen arról van szó, hogy a gabonafélék (kezdetben a köles, az árpa, a rozs és a búza) magjainak megőrlésével jutottak olyan gyorsan és egyszerűen elkészíthető táplálékhoz az emberek, ami biztosította, hogy éljenek. A köleskása, az árpakása, a rozsból vagy a kukoricalisztből, darából készült ételhez nem kellett más, csak forró víz. Tüzet rakni, a bográcsot (üstöt) használó keleti népek még a fátlan pusztaságokban is tudtak. Az egyhangú lisztes ételeket, a kását javítani lehetett vadhússal, vagy a magukkal együtt vándoroltatott, szilaj vagy félvad házi állatok húsával, zsírjával, faggyújával.

Ezen kívül azt is tudjuk, hogy a sztyeppei vándor népek különféle szárítmányokat is készítettek. Keleten ma is nagy divat, a szárított bámja, a szárított paradicsom, a szárított padlizsán. és persze a szárított gyümölcsök – a szőlő, a kajszibarack, a szilva stb. – is. De azt is tudjuk, hogy sovány húsokat is szárítottak erős napon, amit egyes helyeken később porrá törtek. Ezek a lisztszerű, vagy por alapú készítmények vászonzacskóba kerültek és a só, vagy a fűszerek mellé téve együtt vándoroltak a tulajdonossal. A magyar nyelvben nincs külön neve a finomabbra, vagy durvábbra őrölt piros paprikának, míg másutt például a török nyelvben a „pulbiber” a kevésbé finomra, a „tozbiber” a finom porrá őrölt paprikát jelzi.

Csak csendben jegyzem meg, hogy a keleti ételkészítési kultúrában régen nem ismerték, vagy nem alkalmazták az adalékanyagokat, a termék hosszú eltarthatóságát nem sózással, főzéssel, hanem porrá töréssel, vagy lisztté őrléssel, szárítással oldották meg. Láttam nemrégiben egy filmet, ahol például a jurta tetején szárították az ételt. Másutt pedig cérnára, madzagra fűzték a hússzeleteket és úgy szárították a napon. ebben a munkában például a kisebb gyerkőcök, a lánygyerekek is részt vettek, míg a hasonló korú fiúcskák már inkább a nyájak mellet foglalatoskodtak.

A keleti ember tehát régen, (és sok helyen még ma is,) saját maga készítette az ételeit, sütötte a kenyerét. Legfeljebb sót, vagy fűszereket vásárolt a boltból, vagy a vándor kereskedőktől. A régiek még tudták azt is, hogy melyik növény, fűféle, vagy gyökér mire használatos. Ha például megbetegedett valaki, embernek, állatnak egyaránt szüksége volt segítségre, tudták mihez nyúljanak. Valamikor nagyon régen például még nekem is a nagyanyám mondta el, és mutatta meg, hogy mire jó az akácfa fiatallevele. Tőle tanultam egykor azt is, hogy a napon kőkeményre szárított gombából hogyan lehet gombaport varázsolni, amivel aztán később javíthatók a hitványabb, gyengébb minőségű ételek is.