SZENTKATOLNAI BÁLINT GÁBOR

(1844. Szentkatolna – 1913. Temesvár)

A székely származású tudós emléke 1913-ban bekövetkezett halála után jórészt csak az erdélyi értelmiségiek között maradt fent. Pedig mire leérettségizett, már 12 nyelven beszélt. Példaképe, Kőrösi Csoma Sándor volt, akinek nyomdokain indult Ázsia belseje felé…

Bálint Gábor a reformkorban született Magyarországon, az akkori Orbai-székhez tartozó Szentkatolnán, 1844-ben. Kiváló nyelvtehetsége már korán kitűnt, előbb otthon sajátította el a német és latin nyelvet, majd az iskolákban megtanulta az akkori leggyakoribb modern, valamint a klasszikus nyelveket. Mire leérettségizett, már 12 nyelven beszélt. Példaképe, Kőrösi Csoma Sándor nyomán őt is Ázsia belseje érdekelte, ezért Bécsbe utazott, hogy keleti nyelveket tanuljon. Anyagi fedezet hiányában azonban meg kellett szakítani tanulmányait, így a Pesti Egyetemre iratkozott be, ahol Fogarasi János, nyelvész-akadémikus vette pártfogásába. Fogarasi akkoriban éppen a magyar nyelv szótárát szerkesztette, és tudott róla, hogy a Magyar Tudományos Akadémia keres egy fiatal nyelvtudóst, aki elutazna az Orosz Birodalomba, hogy a mongol és a mandzsu nyelvet tanulmányozza. Fogarasi ajánlására Bálint Gábort küldték ki, aki így 1871-ben kezdte meg az oroszországi kutatómunkáját.

Bálint Gábor mintegy négy évet töltött a mongol népek között, előbb a kalmükök között élt és gyűjtött, majd elutazott Urgába, a mai Ulánbátorba, hogy ott megismerje a többi mongol nép nyelvét is. Költségeit az Akadémia fedezte, a szerény összeget Fogarasi János egészítette ki. Bálint Gábor a helyszínen nagyon termékeny munkát végzett: megtanult mongolul, törökül, finnül és számos kisebb nép, mint a cseremiszek nyelvét is elsajátította. Útja során a tapasztalatairól folyamatosan beszámolt az akadémiának és mentorának, Fogarasi Jánosnak. (A levelezésüket 2005-ben Zágoni Jenő, a Baptista Levéltár munkatársa tette közzé egy könyvben.)

 Bálint Gábor 1875-ben érkezett haza. Még ugyanabban az évben felolvasást tartott az akadémián és úgy tűnt, hogy munkássága folytatásának nem lesz semmi akadálya. A tehetséges fiatal felfelé ívelő pályáját azonban több tényező is akadályozta. Egyrészt az, hogy összetűzésbe került Budenz Józseffel, aki szintén foglalkozott török és finn nyelvekkel. A vita alapja állítólag az volt, hogy Budenz cseremisz anyagát Bálint Gábor elvitte a cseremiszekhez, akik azt nem értették meg. Budenz volt az, aki elvágta Bálint pályáját azzal, hogy nem javasolta egyetemi tanári kinevezését, arra való hivatkozással, hogy nincs értelme külön mongolisztikai tanszék felállításának, mivel nincs a mongol népeknek olyan szerteágazó irodalma. Bálintnak Hunfalvyval is volt vitája, aminek az lett a következménye, hogy – finoman szólva – a fiatal magyar tudós „kikerült az akadémiai körökből”!

A „vasfejű székely” azonban nem hagyta annyiban a dolgot: 1879-től egészen 1890-ig ismét többször is útnak indult, és az Oszmán birodalom közel-keleti térségében kamatoztatta páratlan tehetségét. Útja során megtanult arabul is. Amikor a hazai tudományos körök hírt kaptak róla, akkor már az Athéni Egyetemen tanított arab nyelvet.

Bálint Gábor végül is megtalálta helyét a hazai tudományosságban, hiszen 1892-től a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem urál-altáji tanszékének vezetője lett. 1912-ig olyan nyelveket tanított, amelyre nem volt példa még a világ leghíresebb egyetemein sem. Ezek közé sorolható a kaukázusi kabard, és a japán, de a mongolisztika sem volt elterjedt akkoriban Európában. Bálint Kolozsváron adta ki legnagyobb műveit: a kabard-latin-magyar szótárat, és a cserkesz szótárat, amely Veres Péter etnográfus szerint minden idők legjobb kaukazológiai szótára. 1901-ben pedig megjelentette „A honfoglalás revíziója” című művét, melyben újraértelmezte a korabeli antik forrásokat. Ebben tett néhány olyan úttörő megállapítást, melynek igazára csak most, a fellendülő nemzetközi hun kutatás eredményei után döbbentünk rá. Ő volt az egyik európai kutatók közül, aki a kínai forrásokban xiong-nu (hsziung-nu) nevet hunnak azonosította, mert tanulmányai során rájött arra, hogy a kínai jelek fonetikus, és nem értelem alapján történt átírást használtak. Bálint már akkor kimutatta, hogy az észak-indiai „huna” alak, sőt a nyugat-tibeti helynevek is mind a hun nevet adják vissza.

Bálint Gábor volt a magyarországi mongolisztika megalapítója. Mongol és magyar szópárhuzamai nagy részének helyességét állítólag már Budenz József is elismerte, sőt felhasználta Bálint adatait, amit aztán később sajnálatos módon nem Bálint, hanem Budenz érdemének tekintettek. Ligeti Lajos által kimutatott „mongolos jövevényszók” legtöbbje is megtalálható Bálint Gábor gyűjteményében, ami szintén a nagy keletkutatót igazolja. Ezért joggal tekinthetjük őt az első magyar mongolistának. Ezt egyébként a magyar szakemberek előtt a Kínában élő mongol kutatók már megállapították, akik 2005-ben kiadott tanulmánykötetükben ezt tényként közölték. A mongol kutatók szintén bemutatták azt, hogy Bálint Gábor az orosz nyelvészek, majd a finn Castréen után a harmadik legjelentősebb mongolista volt Európában. Bálint Gábor nyelvészeti munkái valószínűleg további kutatást igényelnek, amelybe talán már nemcsak európai, hanem távol-keleti, japán, kínai és mongol nyelvészek is bekapcsolódnak, így egy nemzetközi kutatás végleg eldöntheti, tisztázhatja, hogy helyes volt-e Bálint nagy port felvert, és közel száz évig a tudományosságból kikerült nyelvészeti munkássága. Illetve, hogy megilleti-e őt a tudományos rehabilitáció.

Napjainkban Szentkatolnai dr. Bálint Gábor leginkább, mint eszperantista ismert. Emléktáblát sem a keletkutatónak, a nyelvésznek állítottak, hanem „az első eszperantistának”!