Nem szoktam vele dicsekedni, de sok dolog eltűnt, vagy elkallódott az utóbbi 20 évben, a kötözéseim során… Így például régi újságjaim, folyóirataim, könyveim egy része is. Főleg azokat sajnálom, amelyekben egykor írásaim jelentek meg. Utólag belátom nagy hiba volt, hogy nem gyűjtöttem, nem tettem félre azokat az újságokat, folyóiratokat, könyveket, amelyekben a munkáim (írásaim, publikációim) megjelentek. Ennek köszöntem például, hogy nemrég egy (gyerekeim korabéli) emberke Magyarországról azzal vádolt, hogy úgymond tulajdonképpen nem is léteznek publikációim, holott (minden szerénytelenség nélkül) „Dunát lehetne rekeszteni” velük!

A régi írásaim egyike ez a 2003-ban készült, munka is, ami most került elő és mindenféle változtatás és kommentár nélkül adom itt közre.

Íme:

Messzi népek kutatója

Él Pécsett egy ember, akit a tengeren túl vagy a messzi keleten talán sokkal jobban ismernek, mint idehaza. A kínaiak Ba-tyasu-nak nevezik, a ba ebből a szóösszetételből Bárdit jelent, a tyasu pedig a professzor magyar megfelelője. Bárdi László, bár nem itt született, de már oly régóta lakik városunkban, hogy igazi pécsinek vallja magát.

– A szüleim az első világháború után Erdélyből kerültek ide, a nővéreim és én is nagyon kötődünk ehhez a városhoz – idézi a múltat Bárdi László. – Bárhova is vetett bennünket a sors, mindig Pécs volt a központ, innen indultunk a Petőfi utcából. Máig is nagyon összetartó család a miénk, a feleségemmel két lány neveltünk fel és három fiú unokánk van.

– Professzor úr, az hallottam, hogy önt az USA-ban, vagy Kínában jobban ismerik, mint a saját hazájában, igaz ez?

– Lehet benne valami, hiszen amikor az egyik amerikai egyetemen elhatározták, hogy híres személyiségekről készítenek monográfiát engem is megkerestek. Kínában pedig elég sok időt eltöltöttem, sok barátom és tanítványom is volt. Ezek, egy része, annak ellenére, hogy már nem kell vizsgázniuk, még mindig emlékezik rám. Vannak, akik felhívnak telefonon, mások meg levelet küldenek, azt adják hírül például, hogy megnősültek. Előfordulnak meglepő találkozások is. Nemrég Ulan-Batorban álltam a vasútállomáson és egyszer csak valaki megveregette a vállamat, ő is egy diákom volt...

– Hogy került kapcsolatba a kínaiakkal?

– A '70-es évek vége felé, a kulturális forradalom után, amikor gyakorlatilag már vége volt a maoizmusnak, és egy kicsit szabadabb lett minden, egy kínai delegáció érkezett hozzánk. A minisztériumban valaki emlékezett rá, hogy van itt egy ember, aki tanulta a modern kínai nyelvet, megkértek hát, hogy kalauzoljam a vendégeket. Mivel nagyon meg voltak elégedve, nemcsak megköszönték a segítséget, és adtak könyveket, különféle kiadványokat is. Ezek között szerencsére nyelvkönyvek is voltak, így tovább bővíthettem a tudásomat.

– Megkérdezhetem, hogy a kínain kívül hány nyelvet beszél?

– A gimnáziumban tanultam lengyelül, aztán az egyetemen először a török nyelvvel kezdtem foglalkozni, de máig is jól beszélek latinul, és ismerem a román, a német, az angol és a francia nyelvet is. Amikor mongol diákok tanultak Komlón egy tanár társammal mongol-magyar társalgási könyvet készítettünk a számukra, ezen kívül értem egy kicsit az ujgur nyelvet is. A családban nemcsak nekem van jó nyelvérzékem, hanem az egyik kisunokámnak is, aki az iskolában angolt és németet tanul, de már kitűnően megoldja a száz pontos kínai tesztet is.

– Térjünk vissza egy kicsit a messziről jött vendégekhez. Kik voltak ők, miért jöttek?

– Akárcsak jómagam, ők is kutatók voltak és azt igyekeztek megtudni, hogy a területükön élt egykori népek, például a hunok, az avarok, a türkök, hova jutottak, amikor nyugatra távoztak. Engem viszont pontosan az érdekelt, hogy honnan jöttek, az arról a vidékről érkezett népek.

– Vagyis, ahogy Kőrösi Csoma Sándor mondta: Hol volt eleink bölcsője?

– Pontosan! Minden generációnak fontos feladata ezt kutatni. Apró kis téglácskákat elhelyezni, amiből egyszer majd felépülhet egy egész ház. Úgy gondoltam, hogy valami keveset ennek érdekében én magam is tudok tenni. Éppen ezért nem csak azt vállaltam, hogy tanítok az egyetemen, konferenciákra járok, de kutatóutakon is részt veszek. Eddig húsz alkalommal voltam a Himalája túlsó oldalán és most készülök a tizenkilencedik kínai utamra.

– Van egy elgondolás, ami szerint a mai Kína nyugati tartománya, Hszincsiang [Xinjiang] az ujgurok nyelvén Kelet-Turkesztán, volt az a föld, ahol a magyar és a török népek közös őshazája lehetett. A kínaiaknak mi a véleménye rólunk?

– Ők úgy tartják, hogy mi vagyunk az egyetlen olyan keletről nyugatra került nép, akiknek ott rokonaik vannak. Ezt a szimpátiát megfelelően ki is lehetne aknázni, aprópénzre lehetne váltani, ha a magyar politikusok, gazdasági szakemberek egy kicsit is felfigyelnének erre. Ez a hatalmas ország óriási valutatartalékkal rendelkezik és kiváló felvevő piaca lehetne a magyar áruféleségeknek. Elmondok egy története. Egyszer az egyik kínai miniszterhelyetteshez elment tárgyalmi egy ausztráliai cég képviselője. Nehezen ment a megbeszélés mindaddig, míg ki nem derült, hogy mindketten jól beszélik a magyar nyelvet. Végül megállapodtak egy jelentős összegű beruházás megvalósításáról. Kínában mások a méretek, mint nálunk. Ha ott például egy zakóra három helyett négy gombot varratnak, az akár több százmilliós megrendelést is jelenthet. Most még sok a velünk magyarokkal rokonszenvező politikus, döntési helyzetben lévő funkcionárius van hatalmon. Addig, míg nem késő, ki kellene használni ezt a lehetőséget.

(Megjelent Pécsett, 2003-ban, a Royal Magazinban)