„Nem elég a jóra vágyni, a jót akarni kell, és nem elég akarni, de tenni, tenni kell!” – azt hiszem így szól az a vers, amit nagyon-nagyon régen, talán 45-50 éve is van már, hogy otthon Magyarországon tanultam. Ősz volt akkor is, mint most. Odakint hideg esők áztatták a földeket, és én hatalmas fekete gumicsizmában hordtam egy fedett helyre a répát, vágtam apró darabokra az állatainknak. Ez volt az iskola utáni munkám. Tíz, tizenegynéhány évesen. Közben memorizáltam a verset, amit lám talán még ma is pontosan tudok. Más, sok mindent elfelejtettem már, vagy néha nem jut eszembe. De ezek a sorok reggel óta itt zsongnak, motoznak a fejemben, nem hagynak nyugodni. Erre gondoltam miközben épp a péknél voltam, ahol friss ropogós fehér kenyeret vettem a reggelihez, majd az úton hazafelé jövet is. Közben észre sem vettem, hogy egy másik nyelven kommunikálok vagy, hogy mikor váltok egyik nyelvről a másikra!

Nem elég a jóra vágyni… mert a jó nem jön magától. A jóért, a jó falatért meg kell dolgozni. Lám, aki e mai kenyeret sütötte jó korán felkelt, és ahogy mondani szokták, beleadott apait-anyait, hogy a kenyér ne csak kenyérnek látszon, de aki megveszi ma, az holnap és holnap után is ugyanott tegye meg ugyanazt. Fél tucat hasonló pékség van itt, és vagy kétszer annyi bolt is, ahol kenyeret árulnak, így tehát nap, mint nap tenni kell! Nem is akár hogyan! Mert, aki nem tesz meg mindent, az lemarad, a vevő meg elmarad. Igazán érdekes figyelni naponta, hogyan telik meg a polc, majd hogyan fogy el a friss kenyér. Vajha a tudás, a könyvek, a könyvekben rejlő ismeretek is ilyen kapósak lehetnének.

Lám mi történt velem, a hideg őszi eső, vagy valami nehéz étel volt a hibás, de valami ágyban marasztalt tegnap. A gondjaimról próbáltam olvasással elvonni a figyelmet, kevés magyar nyelvű könyveim ennyikét vettem le a polcról. Egy volt tanítványom küldte Dél-Magyarországról. Régi történetek vannak benne Hunorról meg a testvéréről, Magyarról. Gyerekkoromban is nagyon szerettem ezeket a mondákat, sokszor az ingem alá rejtve vittem a szőlőskertbe a könyvet, ügyelve, hogy meg ne lássák a mostohaszülők. A parasztnak akkoriban nem a tudás volt a fontos, hanem az elvégzett munka. Ha annak híja volt, bizony nem ritkán jött a verés.

Most, hogy megöregedtem kicsit, újra olvasom ezeket a régi könyveimet. Talán nem is hiába. Hiszen akkoriban még nem tudtam, nem tudhattam, hogy a magyar mondában szereplő Dul király, kinek lányait a jó vitézek feleségül vették, valójában egy özvegyember volt. Neve legalábbis törökül ezt jelenti. Furcsállom is erősen, hogy ez eddig senkinek sem szúrt szemet, és magam is csak most akadtam fenn rajta. Holott a mondát, meg a szó jelentését is régóta ismerem. Talán más szavakkal kifejezésekkel is lehet ez így. Bár nem vagyok nyelvész, mégis végig gondoltam: mennyi közös szavunk van, mit a török nyelvben és a magyarban is használunk és melyeket talán jó lenne ismét alaposabban nagyító alá venni! Megnézni persze azt is, mennyi olyan név van melyet, itt is ott is használunk.

A nevek egyébként is érdekesek, mert utalnak olyan dolgokra is, melyeket lehet, hogy már nagyobbrészt el is felejtettünk. Mire gondolok? Otthon is volt régen sok embernek a családnevén kívül még valami más neve is. A szomszéd Kiss-éket például Tutáéknak hívták, aztán laktak a közelben másik Kiss-ék, ahol már csak az asszony élt, akit Cicás Bözsi néninek hívtak. Érdekes, hogy itt Törökországban épp azokon a vidékeken maradt fenn hasonló szokás, ahol a köztársaság kikiáltása előtt még magyar helynevek voltak. Ennek eddig nem találtam semmi irodalmát, de az itteni emberek, főleg az idősebbek még megőrizték ezt a tudást! Lehet persze, hogy másutt is van vagy volt ilyen szokás.

Apró kis dolgok ezek, de talán nem haszontalanok. Talán az elfeledett keleti magyarság kutatása közben erre is érdemes lesz figyelni!