Majdnem 170 év telt el azóta, hogy egy bátor magyar ember útra készülődött, hogy felkeresse a keleten maradt magyarokat. Akkoriban ez nem volt olyan egyszerű és könnyű foglalatosság, mint amilyen manapság lehetne (ha valaki hasonló útra vállakozna, hasonló "czéloktól vezérelve").

Az úti beszámoló olvasása, a sok régi kifejezés, elfeledett szó miatt, ma már nem könnyű. De aki veszi a fáradtságot és próbálja megérteni annak öröme lehet benne. Íme egy rövid kis idézet:

"Moldvába utazni hazánkból, legczélszerübb gőzössel a' Dunán. Pestről ezt könnyűszerrel tehetem; de részint hogy a' hosszas dunai utat, melly sok tekintetben fárasztóbb a szárazinál, kikerüljem, részint hogy az Alföldtől is bucsut vehessek, utvonalamat tengelyen Szeged- és Tömösváron át irányzám Orsovának, ott szállandó a gőzösre, melly Galaczba, Moldva' legjelentékenyebb városába viend. Április' végével hagyám el Pestet, jó kedvvel és egészséggel, miben az eleve egy évig gyakorlott vizivás és tejevés derekassan megedzett. És e' szoktatást — közben legyen mondva— minden keletre utazónak, ha a' kényelemtelenség' sanyarait előre legyőzni akarja, „probatum recipe" gyanánt ajánlom. — Az Alföldhöz családi viszonyok által kötetvén, pár héti késedelem után jutottam el a* régi Miháld nevezetben már nem élő Mehadiára, honnan Orsovába, távúiról utazónak csak egy ugrás. Ott késvén néhány napot, május 14-dikén értem be Orsovába. Mehadiát, Orsovát és a' kazáni, boldogult Vásárhelyitől vezetett uti munkálatokat még 1834-ben megvizsgálván, semmi sem vala előttem uj, mi különösen figyelemre gerjesztett volna. 20-dikára volt ekkor némi közbejött véletlen miatt az indulás határozva; kissé sok idővesztés messzire szándékozónak. A' regényes vidék, a' szkéla, a' naponta előforduló ujabb meg ujabb apró tárgyak, és a' szupaneki veszteglő intézet' megvizsgálása csak hamar lefolyaszták várakozásom' napjait. Itt találkoztam Jablanczyval, a' „Világ" egykori segéd szerkesztőével, szinte keletfelé utazóval, kinek társaságában többszöri kirándulásokat tettem a' vidékre. 20-dikán végre, reggeli 7 óra előtt egy negyeddel indulunk el „Mentor" szállító hajócskán, összes számmal 36-an levén utazók; jobbára kereskedelmi ügyben, és csak én, Jablanczy, meg Listyán academiai festő, magyar honiak. Podgyászaink és az áruczikkek ladikon komáromi születésű magyar hajósok által vitettek. Török vagy Uj-orsova mellett elhaladva, 8 órakor jutottunk az ismeretes „Vaskapu" sziklái fölé, mellyen tiz perczig tartott átvonulásunkat a' mélyből fölhangzó tompa moraj adá tudtunkra. 9 órakor már Szkéla-Kladovánál, az oláhországi véghelynél állánk meg, hol a hajóállomásban „Zrínyi" gőzös várt reánk. Kiléptem kor első találkozásom Tót Mihály zalamegyei kanizsai származású élemedett lakatos legénnyel vala, ki a' gőzös' raktári műhelyében dolgozgatott némellykor." (Jerney János: Keleti utazása a' magyarok' őshelyeinek kinyomozása végett: 1844…)