Mostanában gyakran eltűnődöm azon, mi is lenne, ha a magyarok nem ellenségeskednének, civakodnának szinte mindenkivel: testvérrel, szomszéddal, fiatalabb az idősebbel, tudós a tudóssal, tudálékos a még tudálékosabbal. Ne higgye persze senki, hogy túl sok időm lenne mélázgatni, moralizálni, hisz itteni kortársaimmal ellentétben, akik már nálam jóval fiatalabb korukban is nyugállományba vonulhatnak/vonulhattak, nekem – többszöri törvénymódosítás után – majd csak pár hónap múlva lesz lehetőségem erre. Ha megérem – insallah! Ha nem járok úgy, mint egykori, velem egyidős naplós kollégáim, akik már rég elmentek és nem volt gondjuk a nyugdíjjal, öregkori semmittevésre, hisz idejük lejárt a várva várt nap előtt.

Itt keleten sok ember megéri még a 100. életévét is. A feleségemnek is van egy szép fehérszakállú nagybátyja, kiváló méhész szakember hírében áll a jó öreg. Nem lógatja a lábát otthon, valószínűleg annak köszönhetően érte meg e magas kort. Mondják, hogy arrafelé kristálytiszta még a levegő és nem a bolti agyontartósítószerezett, adalékanyagozott, hanem az igazi ételt, a természetes (divatos szóval bió-) élelmiszert fogyasztják az emberek. Nem hazudoznak, nem egymás megrövidítésén, megalázásán, fáradoznak, egyszerűen élik a mindennapjaikat: élnek! Csupa nagybetűvel írva…

Nekünk, akiknek nem adatott meg ez a kegy, muszáj folyton dolgoznunk. Még így hatvan év felett is. Ki kapával, ki kaszával, ki a szavával. Vagyis akinek –mint nekem is az írás a mestersége, a szép szóval, a jó szóval, az okos szóval. Mert ez is munka, ami ráadásul sokszor – az értetlenséget, az emberi butaságot, az irigységet, a rosszindulatú akadékoskodást is beleszámítva a munka sorába – nem is könnyű, nem is mindig egyszerű feladat. Néha hosszabb – rövidebb levelekben kell elmagyarázni, érthetőbbé tenni dolgokat. Megpróbálni megvédeni, vagy csak megismertetni a saját álláspontunkat. Egy ilyen gondolatsorból való az alábbi idézet is, ami tulajdonképpen szervesen kapcsolódik ehhez a weboldalhoz is…

"Én úgy gondolom, hogy az emberi civilizáció egyik (és nem kizárólagos) nagy öröksége az a különféle jelrendszer, amit írásnak nevezünk.

Az írás, az írásbeliség vizsgálata (vagy történetének, fejlődésének, változásainak megismerése) azért fontos számunkra, mert ennek segítségével jobban megérthetjük az emberiség valós múltját. Azt a múltat, amely a különféle népek, nemzetek, nemzetiségek, illetve a többféle kultúrák, eszmék (eszmerendszerek, vagy vallások, világnézetek), sajátos, csak az emberiségre jellemző összetett keveréke.

Az európai kultúrkörben nevelkedett emberek (tudósok, kutatók, tanítók, vallási vagy politikai vezetők) túlnyomó hányadának gyakori hibája, tévedése (vagy szándékos félrevezetési szándéka), hogy csak egyoldalúan, a nekik megfelelő (az ő elveiket, elméleteiket, felfogásukat igazoló) tényeket, összefüggéseket hajlandóak csak elfogadni, vagy számba venni. Megfeledkezve arról a fontos tényről, hogy a Föld az emberiség közös civilizációs élettere.

Az írás, az írásbeliség az évezredek, az évszázadok során számos változáson ment keresztül. Vannak népek, akik az eltelt időszakban (nem mindig önszántukból) többféle írásjelet használtak. A török nyelvű népeknél például a rovásjelek használatát követően arab, perzsa – majd az ezekből kialakított oszmán-török írásjelek – azt követően pedig a latin betűs írás, vagy a cirill betűkből kialakított abc-k segítségével őrződött meg a tudásanyag. Vannak keleti népek, például a kínaiak, akik hosszú időn át megőrizték, illetve mára egyszerűsítették, modernizálták eredeti írásrendszerüket. Így téve lehetővé, hogy az azonos kultúrájú, de más nyelvjárást beszélők is értsék egymást. A kínai tévé csatornák ezért feliratozzák a műsoraikat.

A magyar nyelv, annak ellenére, hogy csak a 19. századtól vált hivatalos államnyelvvé (korábban a kárpát-medencei Magyarország hivatalos államnyelve a latin, majd a német volt) írásbeliségét is főként a latin betűs abc segítségével őrizte meg. A rovásírást, mint „pogány-kori” emléket a keresztény egyház, és a királyi adminisztráció is szigorúan üldözte. Ennek ellenére a fennmaradt magyarországi rovásemlékek egy része mégis a keresztény templomokban, vagy éppen e vallással összefüggésben maradtak fenn. Többnyire a Kárpát-medence területén.

Rovásemlékek, köztük az időnek jobban ellent álló, kőbe vésett jelek persze itt Keleten is vannak. Köztük nagy valószínűséggel lehetnek, a Kárpát-medencében fellelteknél régebbiek is. Ha elfogadjuk, hogy a magyar és a török nyelvben (nyelvekben, nyelvjárásokban) is sok az azonos jelentésű, tartalmú szó, és, hogy ezek régebbi keletűek, akkor nyilván kell, vagy kellene olyan szavakat is találnunk, amelyeket ezekre a régi kövekre véstek.

Legelőször talán a magyar rovásjeleket kellene összevetni a török rovásjelekkel, aztán meg kellene vizsgálni az ilyen egyeződések nyomán a feliratokat. Ott azokon a helyeken, ahol bizonyítottan a magyarság és a török népek is vándoroltak, illetve együtt tartózkodtak hosszabb-rövidebb ideig. Mind a magyarság mind a törökség eurázsiai vándorlásának helyszínei, időszakai behatárolhatóak. Mindezek után azt kellene elfogadnunk, hogy füves pusztaságon (a sztyeppén, vagy steppén) nomadizáló magyarság látszólag eltérő elnevezése a cirill betűs „мадияр, мадьяр” = madijar, madjar; az arab betűs „ﺍلمجر (al-madzsar)” illetve annak különféle változatai; a görög betűs (bizánci) Σάβαρτοι ¢σφαλοι = szavartoi aszpalohi – vagyis szavárd magyar, továbbá a madzsagar és a basdzsirt (a baskíriai magyarság elnevezése) egy és ugyanaz!

Miért fontos mindez egyértelműsítése? Egyrészt mert a mai országhatárok akkoriban, amikor a fenti neveken ismert magyarság a keleti füves pusztaságokban vándorolt, még nem léteztek. Másrészt, ha a mai múzeumokban, könyvtárakban tárolt forrásanyagot akarjuk tanulmányozni (melyekben ugye lehetnek utalások, hogy hol merre lehetnek régi rovásfeliratok), akkor ezeket a meghatározásokat, mint kiinduló pontokat el kell fogadnunk. Azzal most ne foglalkozzunk, hogy az emberi civilizáció különféle szakaszaiban, kikkel és milyen kapcsolatot tartott fent a magyarság és azok az időszakok milyen hatással voltak népünkre. (Vagy, hogy honfoglalás volt-e, vagy hon visszafoglalás!) Illetve, hogy hol volt a magyarság őshazája…

Az iszlám vallás elterjedése után a muszlim kereskedők, utazók, földrajztudósok elég sokat fogalakoztak a keleti magyarsággal. Az erről szóló írások utalnak egyrészt a magyarok tartózkodási helyére, viselkedésére, viseletére, másrészt közvetlen vagy közvetett információkat szolgáltatnak arra vonatkozóan is, hogy a magyarságot sokan a török népek, vagy a törökséggel együtt, a Keleti Hun Birodalom alattvalói közé sorolják. Kivéve a szavárd magyarokat, akik – az én olvasatom szerint – függetlenek voltak, innen az „aszpalohi” melléknév, amit a bizánciak (mint nekik nem hódolókra) rájuk aggasztottak. (Azt, hogy valóban magyarokról van, vagy lehet szó, egyebek mellett örmény forrásokból, másrészt Ibn Battúta helyszíni látogatásáról szóló leírásából tudjuk!)

Még egy dolog van, amin talán érdemes elgondolkodni: a magyar és a törökség által használt rovásírás minden valószínűség szerint régebbi lehet az ugyancsak jobbról balra íródó arámi (arameus), illetve az arab írásnál. Lévén, hogy a rovásjeleket nem kapcsoljuk egymáshoz és pl. az arab írásos emlékekből is maradtak fenn olyanok, amelyeknél ez ugyancsak megfigyelhető. Ez utóbbiak csak azért lehetnek fontosak, hogy korban be tudjuk határolni a különféle írásokat, írásrendszereket, mielőtt alaposabban foglalkoznánk velük.

Nagy kérdőjel persze, hogy a magyarság törzsei, amelyeket más-más névvel illetnek az egyes korok keleti forrásai, egységes kultúrát képviseltek-e, vagy mennyire azonos nyelvet beszéltek. Azt már elég jól tudjuk, hogy a keleten maradtak túlnyomó többsége 622 után felvette az iszlám vallást. Talán többet is megtudhatnánk róluk , ha a különféle szakemberek (tudósok, kutatók) végre a 21. században megtalálnák a kapcslódási pontokat, az együttműködés, a közös gondolkodás lehetőségeit..."

© Ferenci Ebubekir (Isztambul, 2012-02-24)